107,Az őshazai magyar írásmódok olvasása
AZ ŐSHAZAI ÍRÁSMÓDOK ALAPELVEI, AZ OLVASÁS ÉS AZ ÁBÉCÉS ÁTÍRÁS
Az alapelvek:
- A Régi Keleten, az időszámításunkat megelőző évezredekben négyféle írásmód volt használatban:
1. a kezdetben mindenütt alkalmazott tiszta képírás,
2. az abból származott egyiptomi hieroglifikus írás,
3. az ugyancsak képírásból eredt, de attól alakilag nagyon eltávolodott mezopotámiai ékírás és
4. a fejlődés magas fokát jelentő rovásírás (16bis).
Közös jellemvonásuk, hogy az írásjelekből alkotott szavak nincsenek egymástól térközzel elválasztva és hiányoznak a mondatokat egymástól elkülönítő írásjelek is. Az írásjeleket sem rakták szükségszerűen vízszintes vonalra. Elhelyezhették azokat merőleges vonal mentén, spirálisan vagy blokkszerűen.
A mai írásmódhoz való közeledésnek néhány jelét azonban már korán észrevesszük.
A képírásban például, amikor a király trónneveit felsorolják, azokat néha külön csoportba tömörítik, az egyes neveket ovális keretbe foglalva.
A rovásban egyes íróknál az a szokás is megfigyelhető, hogy a szavakat vagy kifejezéseket egymástól egy-egy közbeiktatott ponttal elválasztották.
Mind a négy keleti írásfajta tudósai úgy vélekedtek, hogy elég a mássalhangzókat jelölni, de a magánhangzókat nem szükséges. Minden mássalhangzóban ugyanis, mint neve is mondja, eleve benne foglaltatik a magánhangzó.
A T kiejtése Té, a K kiejtése Ká, Ke, az M kiejtése Ma, Me, az N kiejtése Na, Ne vagy fordítva:eT,eK, aK, eM, eN.
A magánhangzó jelölése voltaképpen csak a kritikus pontokon látszott kívánatosnak.
Mind a négy írásmódban mindent úgy írtak, amint kiejtették, nem pedig a szó nyelvtani formája szerint. Szóval az írás fonetikus volt (akárcsak a mai gyorsírásban) és nem etimológikus (mint az ábécés írásban).
Következésképpen ezt a szót: imádság, nem d-vel írták, hanem t-vel, így: imátsák, még inkább imásák, de természetesen ékezet nélküli magánhangzókkal.
Ha a magánhangzókat is kihagyjuk, akkor jutunk még közelebb a legrégibb írásmódhoz, aminek feloldását így jelezhetjük: iM-áT-Sá-K, amit aztán az olvasónak kellett helyesen kimondani, elhagyva a felesleges részeket és a hangharmónia alapján rendbe szedve a dolgot.
Egyes írásjelek egyidejűleg több hangértéket képviselhettek. Megtarthatták ősidőkben használt képírásbeli szóértéküket, mint az ,ad' mozdulatban tartott kéz, de használhatták az ,ad' hangcsoport jelzésére is bármely alkalmas szóban, mint például a ,halAD' igében, végül állhattak egyszerűen mássalhangzó értékben, példánk esetében mint D (vagy ikerhangja T).
Műszavakat használva, a polyvalens írásjel az első esetben ideogram másodikban syllabum, a harmadik esetben phonogram. Ebből a háromféleségből azonban nem szokott szükségszerűen zavar keletkezni, mert a szövegből vagy az azt kiegészítő valaminő mozzanatból meg lehetett tudni, hogy melyik feloldást kellett alkalmazni.
Ugyanígy meg lehetett tudni, hogy az ikerhangokra alkalmazott közös jelet (T = D, P = B) mikor Kellett kemény és mikor lágy hangzóval kiejteni, tehát mikor volt T és mikor D.
Külön figyelmet érdemel az elvont fogalmak egyik gyakran alkalmazott írásmódja. Ez úgy történt, hogy az elvont fogalom írására egy, a szóval azonosan hangzó tárgy képét rajzolták le. Az írásnak ezt a módszerét az egybehangzás (assonancia) módszerének nevezik. Ezzel kapcsolatban már említettük a hal példáját, amelynek, képi betűje, mint ideogramm, jelentette az állatot (hal), de az egybehangzás alapján használatos volt a halál (hal) és alvás (hál) elvont fogalom írására is.
Hasonló módon a lerajzolt kéz KETE alkalmas volt a ,2' számfogalom írására. A dominókon szereplő öt kis karika (UR) rajza, ,öt úr', olvasható volt Út-Úr értelemben, mivel az 5 régen UT-nak hangzott, és alkalmas volt a napisten nevének írására Útúr minőségében. Az asszonancia szerepét az egyiptomi írásban régóta ismerik és a szakkönyvek bőven ismertetik.
(Hering Elisabeth: Az írás rejtélye, Bp. 1966. 42.old; 37m.Clark R. T. Rundle: Myth and symbol in ancient Egxipt. london, 1959. 233old, 266old; Maspero G.: History of Egyipt, Chaldea, Syria, Babilonia, and Assyria 1. 74.old.; v.ö. budge E. A. Wallis: Egyptian language, London, 1958. 58.old. No. 69.)
Mind a négy írásrendszerben a biztonsági zárak ellenére tág tere nyílt a félreolvasásnak. Az említett imádság szó iM-áT aS-áK jegyeit lehetett például így is hangzósítani Ma-T-S-Ka és aztán ,macskának' olvasni. Az írnokok tanítói nagyon is jól tudták, hogy könnyű ilyen módon félreértést okozni. Ezért nem egyszer megtréfálták növendékeiket, olyan mondatokat diktálva nekik, amelyek írásjegyeit így is meg amúgy is lehetett olvasni. Ezt a mondatot: "Egész héten a babot szedték", ha csak a mássalhangzókat írták ki, így is olvashatták: Egész héten a papot szidták. (17) Az ilyen buktatók elkerülésére azonban megvolt az orvosság.
Amikor kétes olvasás esete forgott fenn, az illető íráscsoporthoz egy pótjelet vagy pótképet illesztettek, ami figyelmeztette az olvasót, a megfelelő hangzósításra. Az idézett babszedés esetében például a szó elejére vagy végére illesztett növény rajza elég lett volna a félreértés elkerülésére. Vagy pedig ha tényleg a papok szidását akarták volna mondani, hozzátehették volna a pap valamelyik jelét, például a verebet. A papot nevezték HAB- nak is, épp így mint a vizet, amivel szertartásait végezte. Ha a ,hab' jelével a papot értették, ahhoz egy pótjelet, egy embert rajzoltak; ha viszont a vizet gondolták, ugyanoda egy folyadékkal telt edényt rajzoltak. Az ilyen pótjelek az értelem meghatározására szolgáltak és a szakkönyvek azokat determinatívum néven említik. A mezopotámiai ékírásban ezek az értelemmeghatározó jelek általában a vonatkozó szó írásjelei előtt állnak, az egyiptomiban azok után (Hawkes jacquetta, Wooley Leonard: Prehistory and the beginnig of civilization. New York, 1963. 647.old.). A tanulóknak diktált kétértelmű mondatok éppen azt szolgálták, hogy próbára tegyék őket, képesek-e a megfelelő figyelmeztető jeleket, a determinatívumokat helyesen alkalmazni.
A négy írásmód közös elvei tehát ezek:
1. a szavak értelme a mássalhangzókon alapszik és a magánhangzók szerepe alárendelt,
2. mind a négy írásmód a fonetikus írást követi,
3. az elvont szavak írásában nagy szerepet játszik a szavak összecsengése és
4. az értelemmeghatározó jelek a helyes olvasást biztosítják.
Az olvasásra és átírásra vonatkozó útmutatások.
Ha valaki már ismeri az ókori írásmódok elveit, tudja, miként kell a mássalhangzókat hangzósítani, képes a hangharmónia szerint a szavakat 'kiolvasni, mindez még nem elegendő, hogy nekiláthasson az olvasásnak. Annak is megvan a maga külön technikája, apró-cseprő fogása, amiket jó szem előtt tartani, megismételni, mert ezekről a kézikönyvek nem szólnak.
Amikor egy-egy régi írással írt szöveggel állunk szemben, első dolog megállapítani, hol kezdődik a szöveg, vagyis honnan kell az olvasást elkezdeni és milyen irányban haladva kell folytatni. A kezdet az írott és legtöbbször négyszögletes lapnak valamelyik sarkában van. Ha a szöveg kör alakban vagy spirálisan helyezkedik el, majdnem mindig találunk valami külön jelet, ami nem szükségszerűen írásjel, ami a kezdetre felhívja a figyelmet.
De van más támpontunk is. Az író sora elején a jeleket még elég tágasan helyezi el, de amint a vége felé közeledik és látja a hely szűkét, tömöríteni kezdi betűit, azokat egymáshoz közelebb írja, kisebbre méretezi, rövidít, és egymásba ír. Az olvasást mindig azzal az iránnyal szembehaladva kell végezni, amerre a rajzolt figurák, emberek, állatok, madarak néznek. Ha tehát ezek a figurák bal felé néznek, akkor az olvasás balról jobbra halad; ha viszont a figurák jobb felé néznek, az olvasás jobbról balra halad.
A következő lépés az írásjelek szavakba tagolása. Ha erre nincs külön útmutatás - ovális keret, pont, térköz vagy egyéb választójel - próbálgatással érhetünk célt, az írás és a nyelv elvei szerint tapogatózva. Mivel az írnokok a sor végén a szavakat csak ritkán szokták elválasztani ezen az alapon feltehető, hogy minden sor végén egy-egy szó befejeződik és minden következő sorban új szó kezdődik.
További támpont a jelek szavakba tagolására az esetleges értelemmeghatározó. Azt is tudjuk, hogy a magyar nyelv bizonyos ragokat elég sűrűn alkalmaz, mint például többes szám k ragját, amire az egyiptomiban külön írásjel szolgált. Valahányszor tehát egy ilyen különleges szóvégi k-t látunk a szövegben, feltehetjük, hogy azzal a jellel egy szó befejeződik, utána tehát megint új szó jön.
Ugyanígy segíthet bennünket a tárgyeset t ragja és a többi rag. Ha aztán egy-egy szót biztosan felismertünk, elolvastunk és meg is értettünk, a továbbiakban már a mondat értelme és a nyelv szelleme gördíti előre az olvasást. Mondjuk például felfedeztünk egy tárgyas igét, ,tettek', akkor biztosan kereshetjük a többes számú hozzá illő alanyt, kik?, és a logikai kiegészítő részt, mit? (ami egy t-vel végződő szó) és így tovább.
Újabb és néha leküzdhetetlen akadály, hogy nem tudjuk a neveket és címeket pontosan elolvasni, mert nem értjük azokat. E tekintetben csak a véletlen segíthet rajtunk, vagy széleskörű ókori történeti tárgyismeretünk. Jó példa erre a fiatalon elhunyt egyiptomi uralkodó, Tutenkamén egyik királycíme, amelynek írásjeleit így hangzósították: NEB KHEPERU RE.
Nem sokat értettek belőle. A véletlen aztán úgy hozta magával, hogy a király címét ékírásos grafikával is megtalálták, amit ábécével így oldottak fel: NIB KHURA RIYA (Tutanhamon treasures. Montreral, 1964. 5.old.).
A nem magyarok tudománya itt aztán megállt. Mi egy lépéssel tovább is mehetünk, mert az angolos átírásból megtudjuk, hogy Tutenkamén magát NAP-KI-RÁLYnak címezte. Vagyis jelen esetben a KHEPERE nem ideogramm értelemben áll, hanem csak szótag értelemben (KI), és a NEB, NIB helyes vokalizálása Nap. Az olvasás értelme felől nem forog fenn kétség, mert köztudomású, hogy az egyiptomi királyok magukat az istentől származtatták és a napkirály címet rendszeresen használták.
A hangzósításban a hangharmónia törvényét a nem magyar kutatók is alkalmazzák, de a már ismertetett okok miatt igen bizonytalanul. Egyesek úgy próbálják kikerülni a veszélyt, illetve a felelősséget magukról elhárítani, hogy minden mássalhangzóhoz, ott ahol az ő nyelvükön való kiejthetés végett ezt szükségesnek ítélik, egyszerűen ,e' magánhangzót fűznek (25zn. 35).
A K-P-R jeleket például KHEPERE alakban írják át. Mások úgy kerülik meg a dolgot, hogy egyáltalában nem hangzósítanak, hanem csupán a ténylegesen kiírt mássalhangzókat írják át ábécére: KPR.
A kérdéssel foglalkozó magyar kutatónak ismernie kell ezeket a szokásokat, mert csak így lesz képes az általuk elolvasott és ábécére átírt szövegeket felhasználni. Figyelemmel kell lennünk arra is, hogy az ikerhangoknak közös a jelük, tehát nekünk kell eldönteni, hogy az átírásban melyiket kell használnunk, a lágy vagy a kemény hangot. Azt is jó tudni, hogy a régi helyesírás szerint, amely fonetikus volt, nem kellett a mássalhangzókat kétszer kiírni, ha azok szóösszetételben egymás mellé kerültek. Tehát ez a szó ,nappálya', NAPAJA alakban fog elénk bukkanni; ,A Mén-nem őse' AMENEMESE formát fog ölteni. Amikor viszont orrhangról van szó, mint leginkább az nk összekerülésekor (munka, adunk, iszunk), az N hang kimarad az írásból. De a mi ábécés átírásunkban, amely etimológikus, a kihagyott hangot jelölnünk kell, úgy, mint ma írjuk a szót.
Újabb kérdés, ki kell-e hagyni az olvasásból az értelemmeghatározókat? Ellentétben a szakmunkákban található útmutatással, amely a ki nem olvasást szabályként állítja, mi úgy találjuk, hogy az értelemmeghatározót minden olyan esetben ki kell olvasni, amikor nem felesleges, következésképpen az ábécés átírásban is szerepeltetni kell.
A ,fa' értelemmeghatározó elhagyásával az almafa, körtefa, diófa, stb. nem volna világos. Ugyanígy vagyunk az ,úr' determinatívummal is, annak elhagyásával nem volna érthető az Égúr, Szemúr, Útúr, Honúr név. Vannak olyan régiségkutatók, mint a nagy szaktekintélynek tartott Sir Wallis Budge, akik a determinatívumokba egészen belezavarodnak és a sokszor ismétlődő ragokat is értelemmeghatározónak vélik, olvasásukban következetesen mellőzik, és átírásaikban nem szerepeltetik.
Hogy ez a tévedés hová vezet, könnyű belátni.
Az ábécés betűkkel való átírásról s a vele kapcsolatos zűrzavarról már szóltunk Az adott körülmények között kézenfekvő, hogy erre a célra a magyar helyesírást kell használnunk, mert egyedül ezzel a helyesírással lehet az ókori hangállományt hitelesen tükrözni. Azt is hozzátehetjük, hogy az átírásban az etimológiai helyesírást kell követnünk, mert a szavak fonetikus grafikája érthetetlenségeket okozna. Ez is teljesen indokolt, hiszen kiejtésünkben ma is ,könyftárt' ,nyelftant' és imátkozunkot' mondunk, tájszólásunkban ,ócsó ződ főzeléket vásállunk', de mégis könyvtárt, nyelvtant és imádkozunkat írunk, és olcsó zöld-főzeléket vásárolunk.
Hogy azonban átírásunk mégis érzékeltesse a régi szöveg írásmódját és nyelvészeti célokra is használható legyen, bizonyos tipográfiai jelzést használunk.
Az eredeti szövegben kiírt, azaz írásjelekkel jelölt hangokat nagybetűkkel adjuk. Ha egy magánhangzó biztosan benne foglaltatik a szótagban vagy az is ki van írva, azt is nagybetűvel közöljük. De a szövegekben ki nem írt, hanem az írás elvei szerint kipótolandó magánhangzókat, kisbetűt kel adjuk. Az egy-egy szót alkotó írásjeleket, hogy összetartozás átírásunkban- érzékeltessük, kötőjellel 'kapcsoljuk egybe. Ha egy másik írásjel be van olvasztva, közös szárra van szerelve, a két írásjelet nagybetűvel adjuk, de közéjük egy pontot helyez. Ennyi magyarázat bőven elegendő ahhoz, hogy most már magukat a szövegeket vegyük elő és azokat olvassuk.
Tisztelettel ajánlom a kedves olvasóknak e honlapom tartalomjegyzékében szereplő csaknem 100 lelet magyar nyelven olvasható magyar bizonyítékát, és az ezután következőket (- a szerk. -)
2011-09-11.
Magyar rovásírás leletek 1 több mint 190 cikket mutatok be.
A hieroglif írás is magyar írás Több mint 250 bizonyíték, saját fordításomban, másik honlapon. Katt az aláhúzottra.
Fontos: nem minden képet enged a honlap megjelenni, dolgozunk a megoldáson.
